Nemautós
2009.08.12. 19:26
Most egy kicsit eltérünk a lassan már megszokottól, nem autós dolgokról lesz szó, úgyhogy akinek kizárólag motorolaj csörgedezik az ereiben, az inkább a többi cikket olvassa! Egy egészen más jellegű dologról van szó, viszont mivel igencsak nagy mérföldkövet jelentett a Mutyikusok életében, így dokumentálnunk kell.
Idén nyáron megvalósítottuk azt, amivel már régóta szemezünk, az ugrást a semmibe. Balatoni nyaralásunk megpecsételésül bándzsi dzsámpoltunk egyet.
Négy féle magassági szint létezik ennél a cégnél: 50; 70; 100 és 130 méteres. Természetesen a "legkisebbet" választottuk.
Gergő volt az első ugró, aki a befizetés után közölte nekünk, többieknek, hogy ő a mai napi 12. ugró, úgyhogy a Tibi és én köztem dől majd el, hogy ki lesz a 13. (természetesen ez is növelte az amúgy sem kis félelemérzetünket)!
Leugrott, megcsinálta, faszagyerek, férfi, istencsászárkirály és még ki tudja mikkel illettük, mikor leszedték a kötélről.
Én következtem. Két védőspanifer a hónaljba, kettő combhoz, két nagyon meghúzottra sikerült bilincs a bokára (de inkább nem szóltam, gondoltam az se érdekel, ha elhal a lábam, csak el ne engedjen, amikor a kötél visszaránt majd) és várod a hívószót.
Oké, kész, mehetünk! A kosárban már egy srác várt, aki majd fönt intézi a dolgokat. Két kézzel korlátszorít, majd megindul a daru. A lábaim nagyujjai lelógtak a kosár talapzatáról a semmibe. Mondanom sem kell, hogy már egy méter emelkedés után megindult a para. A fölfelé út kb. egy pillanatna tűnik, hiszen elbeszéled a kosárban lévő, nagyon szociális segítővel. Mondtam is neki, hogy az a koncepció, hogy fent megáll a kosár és én ugrok, mert minnél többet vár az ember, annál rosszabb. Mondta is válaszul, hogy nagyon jó az elgondolás, de itt ilyen nem lesz, mert neki előbb fent irányba kell állítsa a kosarat és csak akkor ugorhatok miután szólt! Gondoltam nagyszerűen kezdődik; majd, hogy legalább valami nyugtatót mondjon, kérdeztem tőle, hogy fontos-e a valamilyen kéztartás, lábtartás, merthogy én láttam egy dokumentumfilmet, melyben a visszarántáskor a kötél az ugró nyaka köré tekeredett, majd megfolytotta. A megnyugtató válasz ennyi volt: "az para".
Felérkeztünk, a kilátás isteni, lenézni persze nem mertem. Az az egy perc, amíg beállítja irányba a kosarat a segítő az legalább fél óra kínzásnak tűnik. Magam elé nézve egy jó 50-100 méterre azt láttam, hogy a földről rengetegen azt figyelik, hogy én most leugrom, vagy a telepakolt nadrágommal együtt inkább visszaereszkedem a földre! Megkértem a srácot, hogy számoljon vissza és amikor elértük a zérót, akkor egy fejesugrás a semmibe.
Egyszerűen elmagyarázhatatlan, leírhatatlan a zuhanás élménye. Elképesztő gyorsulással húz a föld maga felé, a szél süvít a füleid mellett és várod a visszarántás pillanatát. Ez a momentum a lehető legrosszabb az egészben, minden vér a fejedbe megy és úgy érzed, hogy most kettészakadsz. Az utórángások már megszokhatóak és persze egyre gyengébbek, kisebb amplitúdójúak. A földetérés hőssé tesz.
Tibi volt a harmadik ugró. (Az ő videóján látni majd a földetérés örömét és az ugrás elmagyarázhatatlanságát) A videókat kielemezve megláthatjuk, hogy ő inkább csak kiesik a kosárból, ezáltal a visszarántás előtti pillanatban nem föggőlegesen van, hanem némi szöget zár be, ezért a visszarántás már bepörgeti! Nem semmi gyomra lehet a srácnak, mert, ha velem történt volna mindez, akkor biztosan ebédszínűre és ebédíízűre festettem volna a Balatont és annak partját.
A sztorihoz hozzátartozik, hogy a Geri ugrását is rögzítettük, de valahol elveszett a telefonomban sajnos! :-(
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Strox 2009.09.03. 21:56:15
ÁJ BILIV ÁJ KEN FLÁJ:D